Nekem a Doboz egy „ügy”. Más, mint egy akció.

A doboz nekem elvek sokasága. Hozzáállás. Feltétel nélküliség, névtelenség, a viszonzásvágy nélküli adakozás lehetősége. A Másik Ember EMBERI méltóságának tisztelete.

Beleteszem, ami nekem „felesleg” vagy épp a saját lelkem miatt beleteszek bármit, amivel úgy hiszem, könnyíthetek másokon. Hogy kin, azt ezzel a módszerrel nem tudom és nem is akarhatom szabályozni. Én is arctalan vagyok benne és az is, aki rászorul.

Adok. Elvárások nélkül. Kapok. Elvárások nélkül.

A személyes bevonódásom arról szól, hogy fókuszálni kell a figyelmünket: baj van. Fel kell hívni a figyelmét a közösségnek, hogy olyan időket élünk, amikor a szociális segítés bármiféle formája, megjelenése rendkívüli aktualitásokkal bír.

Mikor jót teszek valakivel a figyelmesség arra indíthat másokat is, hogy ők is segítsenek. Hiszem, hogy a segítségem valakinek boldogságot okoz és ezt önzetlenül teszem. Nem kérek köszönetet érte, mert nem tudhatja, akinek adok, ki is vagyok. Bízom benne, hogy sokunkat megérint a dobozunk lényege és lehetőségéhez mérten mások is beállnak mögénk és fenntartások nélkül segítő kezet nyújtanak, mert ma erre nagy szükség van.

Én mint magánember csak azt tudom, hogy ha marad kaja a hűtőmben akkor azt jó volna odaadni. Akár egy „ma lejáró” joghurt, akár egy-két porció ebéd maradék, akár kenyér, vagy valami,  ami csak nem ízlett miután megbontottuk. A legtöbbször szeretettel készült ételek ezek, amikben talán sokan hiányt szenvednek. Viszont kínos vele szaladgálni, keresni, hogy ki enne ilyesmit örömmel. Sokszor a rászoruló zavarba is jön attól, hogy elfogadja. Lehet, hogy a környéki hajléktalan aznap már épp evett, de van aki nem is él hajlék nélkül, ám ennivalóra már nem jutott neki a héten. A doboz egy szervezett lehetőség, ahová odavisszük, ott hagyjuk – és akinek kell érte megy és jól tud lakni.